A mobilitási hét kapcsán - Nem látni az autótól a dugót (a dugótól pedig az embert)

A mobilitási hét apropóján mindig elgondolkodok, mi is változott az elmúlt években, hogyan lehetne szélesebb körben is elérni, hogy megváltozzon az itthoni szemlélet és ne autós vs. bicajosokról szóljon a vita, hanem közlekedő emberekről, és a városról, ahol élünk és amit lassan már megfojt a közlekedésünk.


Sajnos választási évben megfigyeléseim alapján eléggé negatív irányba tolódik ez a mérce, és ha olyan felelőtlen szólamokra vevő az ember, hogy a minél több és szélesebb út majd megszünteti a dugókat, akkor túl sok jóra nem számíthatunk.

Teljesen megértem a volán mögött ülő emberek frusztrációját és dühét, amikor fél életüket a dugóban araszolva kell tölteniük. Néhanapján én is megtapasztalom a gépjárműben való ücsörgés "idegkímélő" hatásait. 
Úgy gondolom, hogy a helyes válasz erre a kényelmes és gyors közösségi közlekedés lenne, amihez integráltan kapcsolódik a kerékpározás, ezzel is átcsábítva az autóból az embereket más közlekedési módokra.
Utóbbira szerencsére Kelet-Pesten is vannak jó példák, hiszen Rákosmente szinte összes vasútállomásán lehet találni bicajtárolót, illetve a HÉV megállók közül egyedül Kerepesen vannak kényelmes kerékpártámaszok.


B(ike)+R(ide) parkolók London külvárosában illetve Rákosmentén

Azonban furcsának és felelőtlennek tartom, hogy egyesek új utakkal vagy szélesítésekkel próbálják megoldani azt a problémát, hogy túl sokan ülünk autóba nap mint nap.
Furcsa és felelőtlen, hiszen közlekedési szakemberek már a '70-es évek óta megfigyelték, hogy a kiszélesített utak nem csökkentették a gépjárművek számát, hanem éppen ellenkezőleg, növelték a forgalmat, és már több sávon vagy úton álltak a dugóban az emberek. Ezek az új utak és sávok azonban mindig olyan területeket vesznek el a városból, ahol élhetnénk is akár. Sétálhatnánk, futhatnánk vagy bármi olyan dolgot tehetnénk, ami ha csak pár órára is, de kiszakít minket a szürke hétköznapokból.

Júliusban átadott út Csömörön (jobbra) és a 2008-as állapotok (balra)

Kissé úgy érzem az itthoni közlekedéstervezést, mintha még mindig úgy kezelnék az agytumoros beteget, hogy jó neki a fájdalomcsillapító, legalább nem fáj a feje. Sajnos a tumor előbb utóbb a vesztét fogja okozni.

Leginkább vesztesek azonban mi emberek vagyunk, akiknek élhető város helyett egy zajos és bűzös környezetet kell elviselni, és lassan de biztosan felemésztik az új utak az életterünket, és ahhoz is autóba kell ülni, hogy a legközelebbi erdőbe vagy parkba elmehessünk.

Mennyivel jobb lenne úgy összehangolni a közlekedést, hogy azok egymást segítve akár egymás alternatívái is lehessenek, és az iskolakezdés ne legyen egyenlő a forgalmi dugókkal. (Az iskolakezdéssel 20%-kal nő meg a fogalom!)
A gyereket nyugodtan lehessen elküldeni az iskolába busszal vagy biciklivel (vagy a kettővel együtt), és ne kelljen azon aggódni, hogy egy sötétített üveges városi terepjáró veszélyezteti. Ne kelljen hallani anyukák szájából, amint gyermekeik után kiabálják, hogy "Vigyázz autó!", mert az autó vezetője tudja, hogy mellékutcában neki kell vigyáznia az ott élőkre.
Adott legyen mindenhol gyalogos és biciklibarát közlekedés, a mellékutcákban természetes legyen a korzózás, kutyasétáltatás és az utcai sportolás is, és nyugodtan lehessen elsétálni a sarki boltba vagy játszótérre.

Az élhető város fogalmát Jan Gehl világhírű dán városépítész valahogy a következőképp foglalta össze: 


"Egy város életminőségéről az tanúskodik a legjobban, ha az utcákon sok gyereket és idős embert látni."