Ha nyár, akkor túra, avagy irány Horvátország!

Két évig tudtam a fenekemen ülni hosszabb ideig többnapos túra nélkül. Bevallom néha ez is nehezemre esett. :-) Most Horvátország volt a cél, és a két évvel ezelőtti osztrák-német-holland túrához képest egyet biztosan szerettem volna: a magyarországi szakaszt teljesíteni, és átgurulni egy ténylegesen még valamennyire létező határon.

Az ötlet, hogy elérjem a tengert bicajjal, szintén nem pár hete született meg a fejemben. Most azonban adódott egy lehetőség, hogy megpróbáljam. Tulajdonképpen a lehetőség hasonló volt mint két éve, odafelé bicajjal megteszem a távot, míg hazafelé már autóval jövök. Végül az időhiány és pár nem várt akadály közbeszólt, de azért így is rengeteg élményt adott.

A térkép részletei valamiért nem látszanak, úgyhogy kattints ide!

Az indulás faramuci módon vasárnap reggelre került, mert előző nap még Hugh Laurie koncert volt, és azért azt mégse akartam kihagyni. :-) Így reggel kissé még kábán kerekeztem keresztül Budapesten. Furcsa volt nagy csomagokkal a hátam mögött olyan utakon tekerni, amiket máskor szürke hétköznapokon látok. Szerencsére elhagyva a Rákóczi (ex-Lágymányosi) hidat már olyan helyen haladtam, ahol csupán úgy 8 éve tekertem egyszer Lórévig. Az útvonalam ugyanis Barcs felé vitt. Az addig vezető 350 km-t 3 nap alatt sikerült letekernem, és kellemesen csalódtam az itthoni miliőben is.

Lórévnél tankoltam egyet :-)

Talán a legnagyobb élmény, hogy az utazók mindig megtalálják egymást. Elsőként Lórévnél álltam meg pihenni, hogy feltöltsem magamat üzemanyaggal. Míg hamburgeremet (pontosabban asszem balkán burger) és sörömet ittam, odajött hozzám egy nő, és angolul érdeklődött útirányom felől. Mint kiderült, ő Ausztriából jött kajakkal lefelé a Dunán, és Belgrád a céljuk a kanadai párjával. Maradtam is volna beszélgetni még tovább, de a komp sajna indult, és nekem is tovább kellett állnom. Nem kellett sokat tekernem tovább a magyar dombok között, mikor Hantoson már 100 km fölött járva úgy gondoltam utána érdeklődök, merre állíthatnám fel sátramat. Szerencsémre két bicajos jött szembe, akik elkísértek egy darabig, és tőlük kaptam az infót, hogy a Rétszilasi tavaknál van kemping. Más se kellett nekem, első nap meg sem álltam odáig.

 
Második nap Dombóvárig jutottam a tolnai dombok között. Ezen a szakaszon végig olyan utakon mentem, ahol autóforgalom minimális volt, így igazából volt időm megállni bárhol. Szerencsére errefelé még a kék kutakat nem szerelték le, így volt alkalmam bőven pótolni a melegben elvesztett folyadékot. Ami kimondottan tetszett, hogy elég sokszor botlottam valami kis műemlékbe. Kezdtem magamat úgy érezni, mint Olaszországban, ahol nincsen olyan dombtető, amin ne állna valami történelmi emlék.
Ezen a szakaszon azonban egy olyan dologba botlottam, amire nem igen számítottam. Csibrákra beérve a főutca neve nem Fő utca/
József Atilla/Kossuth stb. volt, hanem Vöröshadsereg utca. Nem tudtam megállni, és toltam egy szelfit.

A harmadik napra meglehetősen elromlott az idő, de szerencsémre nagy viharba nem kerültem, azok valahogy körülöttem cikáztak és ijesztgettek egy kiadós bőrigázással.

Sajnos Dombóvár és Kaposvár között kénytelen voltam a főutat választani, és itt ért a legrosszabb élmény: a főúton szembe előző kamion, amely miatt kénytelen voltam az árokpartot választani. Lehetséges, hogy emiatt találták ki a településeken belül, hogy egyszerűen kiteszik a bringaút táblát a járdára és kitiltják a főútról a bicajosokat?
Számomra nem volt egy szimpatikus megoldás mert a járda minősége még gyalogosként is okozott volna némi nehézséget, de bicajjal egyenesen használhatatlan volt.
Kaposvárra beérve úgy éreztem, meg kell állnom egy kis városi hangulatot megízlelni, így jó darabig csak nézelődtem ki fejemből.

Estére majdnem elértem a határt, de még itthon kívántam aludni. Így esett Szulokra a választás. A kempingben nem volt nagy tumultus, rajtam kívül még egy magyar házaspár és egy német lakókocsis nyugdíjas pár volt. Azonban a konyhába belépve a magyar házaspár megvendégelt engem minden jóval (rántotta, fröccs és egy estébe nyúló beszélgetés), így mondhatom: eddigi legvendégszeretőbb fogadtatásom azért mégiscsak Magyarországhoz kötődik!

A határátlépés napja nem indult valami fényesen. Az ébresztő telefonomat kényszerűségből lenyomtam, mert a sátorból se volt értelme kidugni az orromat, úgy kopogott az eső a ponyván. Bosszúsan aludtam tovább, de szerencsére délelőttre elállt, így egyből összepakoltam, és útra keltem.

A határig még bő tíz kilométert kellett tekernem. Barcson még mentem egy kört, és pénzt váltottam, meg vásároltam egy utolsót, mert nem tudtam mi fog rám várni. A határon átgurulva elbizonytalanodtam, hogy hol is kell átkelnem, mert csak négykerekűek voltak kitáblázva. Megelőlegeztem magamnak plusz kettőt, gondolván McDrive-ba is álltam már be bicajjal.

Az országot elhagyva a főúton még viszonylag sok kamion kerülgetett, így gondoltam, hogy  a térképre hagyatkozva kis kerülővel a párhuzamosan haladó kisebb úton jobb lesz nekem. Tévedtem...

A Cartografia egészen jó minőségű útnak írta, a helyiek már elég furcsán néztek rám, amikor kérdezősködtem felőle. Az elején egészen tűrhető volt. Sima felszórt apró kavicsos út, amelyen még a trekking bicaj is simán megy 15-tel. Aztán elkezdett emelkedni és meglehetősen romlani az állapota. Ekkor már azonban vagy 10 km-t mentem, és a vadon közepén voltam. Visszafordulni sok energia lett volna, így maradt a folytatás. Egész nap viharfelhők cikáztak körülöttem, de szerencsére egy sem kapott el. Azonban arra nem számítottam, hogy más valami fogja megnehezíteni a napomat, mert egyszer csak elfogyott az út, és egy jókora patak hömpölygött keresztül rajta. Egy horvát nénike nevetve mondott nekem valamit, én nem annyira derűsen biccentettem vissza nem értvén egy kukkot sem az egészből, amit mondott. Más választásom nem lévén, cipőstül toltam át a bicajt a jókora vízen. Ha az előbbi kalandok nem lettek volna elegek, a körülöttem lévő elszórt épületekből még pár kutya kirohant, és megmutatta fogsorát. Ekkor éreztem azt, hogy rossz úton indultam el... :-)

Azért a sors furcsa játéka, hogy ezek után szemből két mtb-s jött szembe, és egész jól el tudtam velük angolul csevegni, és megnyugtattak, hogy amerről ők jönnek, már jobb az aszfalt. Ennek tudatában már jobb lelkiállapotban kerekeztem tovább egészen Daruvarig mert egy fagyizónál azt az infót kaptam, hogy ott van kemping. Nem volt! Így kénytelen voltam egy szobát bérelni, amit nem volt nehéz, mert fürdőváros lévén a turizmus a kemping kivételével pörgött.

Csütörtökön beláttam, hogy a maradék három nap kevés a több mint 400 km megtételére, amely ráadásul szintben is tartogatott volna meglepetéseket. Így nekivágtam az utolsó napnak, míg szüleim utol nem értek autóval, és fel nem vettek.
A Daruvar és Kutina közötti domborzat meglehetősen dimbes-dombos volt. A legfölső kép is ezen a szakaszon készült. Fölpakolva sajnos a lejtőn sem lehet engedni a nagyobb sebességet, mert túl nagy súly van hátul és bizonytalanná teszi a bicajt. Így az a taktika sem jöhetett szóba, hogy lendületből mászom meg az emelkedőket. Mondjuk a táj szépsége kárpótolt mindenért.

Kora délutánra sikerült is elérnem Kutina városát, ahol még megettem utolsó tonhalsalátáim egyikét, majd beláttam, hogy ez a legjobb hely túrám befejezéséhez, mert a városi parkolókban viszonylag könnyedén fölpakolható a bicajom az autóra. Így egy közeli kastély melletti parkban még aludtam egyet a fák árnyékában, és megfogadtam, hogy ha idén nem is, de előbb-utóbb akkor is eljutok a tengerig bicajjal.